Jazz legendái: BILL EVANS

Cikkek-1929. augusztus 16-án született a New Jersey államban levő Plainfieldben, Egyesült Államok, 1980. szeptember 15-én hunyt el. Evans, a modern jazz-zongoristák sorának egyik legkülönlegesebb és legnagyobb hatású tagja a Southeastern Louisiana Universityn tanult, ahol a nyári szerződések Mundell Loweval és Red Mitchell-lel bevezették a jazzvilágba.

1951-től 1954-ig katona volt, 1954-55-ben Jerry Walddal játszott, 1955-56-ban a New York-i Mannes School of Musicban tanult, majd Tony Scott klarinétossal megkezdte profi pályafutását. Lowe bemutatta a Riverside Recordsnál, és 1956-ban elkészíthette első önálló triólemezét. Evans ezután Charles Mingusszal és George Russell-lel készített felvételeket. 1958-ban csatlakozott Miles Davishez és központi szerepet játszott a Kind Of Blue albumon, amely alapvetően befolyásolta a modális jazz kifejlődését.

Evans egy év múlva elhagyta Davist, megalakította saját trióját, és a továbbiakban ezt a felállást favorizálta. A Scott LaFaroval és Paul Motiannel készült felvételek (1959-61) a műfaj summázatónak tekinthetők (Portrait In Jazz, Explorations, élő felvételek a Village Vanguardban). Evans a tragikusan, autóbalesetben elhunyt Scott LaFaróval elvesztette leghozzáillőbb partnerét, és a későbbi felvételek nem érték el a korai Riverside felvételek szintjét.

Eddie Gomez volt a későbbiek közül a legkompatibilisebb bőgős az elhunythoz viszonyítva. Evans szólófelvételeket készített, legérdekesebbek a rájátszásos Conversations With Myself darabjai, dolgozott duóban Jim Hall-lal, Bob Brookmeyerrel és Tony Bennetttel, valamint nagyobb formációkkal és olyan zenészekkel, mint Lee Konitz, Zoot Sims és Freddie Hubbard.

Élete további részében Evans új triót hozott létre, amelyben Marc Johnson és Joe LaBarbera társaságában, egyfajta újonnan talált szabadsággal játszott. Bár a heroinfüggőségtől végül is megszabadult, drogproblémái mégis megmaradtak, és ezek vezettek korai halálához, amely gyomorfekélyből és más komplikációkból következett.

Evans zenei háttere szempontjából fontos az a tény, hogy ifjúkori zenei fejlődése a New York-i bebop színhelyétől távoli helyen zajlott le. Bár korai játéka magán viseli a bop jelentős képviselőjének, Bud Powellnek hatását, és még szembeszökőbb a hard bop zongorista, Horace Silver, valamint Lennie Tristano befolyása, mégis Evans fokozatosan kifejlesztette sajátosan lírai “impresszionista' művészeti felfogását, amely visszafogott hangerőt jelent, és távol áll a bebop agresszivitásától. Zenei elgondolásai döntő hatással voltak a modális jazz, és ezen túl a John Coltrane-iskola kifejlődésére.

Ez utóbbinak legfontosabb zongoristája McCoy Tyner, ő maga azonban nem követte ezt az irányzatot, mivel az igényeihez képest nem találta eléggé lírainak és melodikusnak. A LaFaróval és Motiannel alkotott nagy Bill Evans-trió azt a lágyabb, kevésbé szembetűnően disszonáns kifejezésmódot, egy olyan zongoristahagyományt testesített meg, amely ellentétes az akkor végül “győztesnek" mondható Tyner játékával.

A korszerű Jazzzongorajáték az Evans és a Tyner-stílus szintézise irányába tart, de ma már nyilvánvaló, hogy Evans zenei öröksége a gazdagabb. Technikailag Evans mutatta az utat egy eredeti, modern jazz-zongora-stílus kifejlesztése irányába. Legfontosabbnak mondható sokszor utánzott, de jellegzetesen egyéni harmóniakezelése, különösen egy akkord hangjainak megközelítési, elrendezési módját illetően, azaz a harmóniamenet felrakása és szétírása.

Red Garland, aki Evans elődje volt Miles Davis együttesében, eltávolodott ugyan Bud Powell funkciós harmóniai kereteket használó stílusától, de Evans volt az (és kisebb mértékben Wynton Kelly), aki először meghatározta teljes kibontakozásban az új zongorajáték-stílust, az ún. “rootless voicings'-et. Ezek csak az akkord nélkülözhetetlen hangjait őrzik meg (nélkülözve magát az akkordot, melyet gyakran a bőgős játszik), és a korszerű jazzzongorajáték lényegét jelentik.

Evans a hangszínnek a jazz-zongorajátékban szokásosnál szélesebb skáláját alkalmazta a jobb (hangkitartó) pedál finom használatával, és a hangsúlyok variálásával az akkord hangzásában. Evans tematikusai, “racionálisan" improvizált; ahogy ő mondta, “egy improvizáció felépítésének tudománya, már amennyiben annak szabad nevezni, akár egy tucat életre elég elfoglaltságot ad bárkinek."

Hatása a zongoristákra olyan meghatározó, mint John Coltrane-é a szaxofonosokra. Néhány közülük szélesebb körben ismert, mint maga Evans - ilyen Herbie Hancock, Keith Jarrett vagy Chick Corea, de Hampton Hawes, Paul Bley és legutóbb Michel Petrucciani is ezek közé tartoznak. Utánzóinak légiói igyekeztek eltitkolni a hallgatók elől stílusának teljesen eredeti voltát, ahogyan azt ő az ötvenes évek második felében, illetve a hatvanas évek elején kifejlesztette, és Evans zenéje még ma is újabb és újabb titkokat rejt.

A trió felállás volt Evans ideális formációja, és zongoraszóló stílusa (a rájátszásos Conversations With Myself kivételével) kevésbé impozáns. A LaFaróval és Motiannel alkotott trió biztosan egyike a jazztörténet legnagyobb kombinációinak.

Ennek az együttesnek a “kollektív improvizációja" ritmikai újításokat alkalmazott, különösen a bőgőjátéknál, amikor is nemcsak a szokásos ritmustartó kísérőszerepre kárhoztatták. Evans ezt úgy magyarázta, hogy “akkoriban senki más nem játszott trióban oly módon, hogy engedte volna a zenét egy bentről fakadó ritmusból táplálkozni, ahelyett hogy állandóan csak a szokásos módon, határozottan egyértelmű formában játszották volna le a számot."

A látszólagos lazaság azonban Evans kései stílusában sok félreértéshez és éles kritikához vezetett. Archie Shepp például úgy kommentálta, hogy “Debussy és Satie már megcsinálták ezeket a dolgokat", Cecil Taylor úgy találta, hogy Evans zenéje “érdektelen, kiszámítható, és hiányzik belőle a vitalitás". Mint James Collier írta: “Ha Milton megírhatta az 'Il Penserso' -t, Bill Evans is megalkothatta a 'Turn Out The Stars' című számot. De Milton megírta az 'L'Allegro' -t is, Evans viszont ilyen lendülettel nem komponált."

A melankólia Evans természetes hangulata, és a ritmus a leggyengébb oldala, nem swingel erőteljesen és nem eléggé érdekli a ,stenker". Cannonball Adderley elmondta, hogy amikor Bill Evans csatlakozott Davishez “Miles megváltoztatta az együttes korábbi kemény stílusát egy lágyabb hangvételre. Bill briliáns volt sok területen, de az igazi kemény modern jazzt nem tudta hozni..."

Amikor Evans határozottan, gyors tempóban játszott (mint a Montreux 1968 albumon), az eredmény erőltetettnek és kontrolltalanul idegesnek hangzik, és Wynton Kellyvel vagy Tommy Flanagannel ellentétben nem egy elsőrendű kísérő. Mindennek ellenére Bill Evans igen hatásosan swingelt, ha egy jó dobos hajtotta, mint például Philly Joe Jones az Everybody Digs Bill Evans című albumon (hallgassák meg a Minority című számot), és sok olyan erőteljesen swingelő zenész van, akinek a zenéjében megtalálható Evans hatása.

Bill Evansról azt is el kell mondani, hogy egy maréknyi jazzmuzsikushoz hasonlóan ő sem volt a blues mestere. Gyorsan megtanulta a blues feldolgozást elkerülni, bár abszolút biztonsággal fogta meg a moll blues lényegét (lásd John Carisi csodálatos “Israel" című számát), részben mert a melodikus mollharmónia a modern jazz hangzásalapja, amelyet Evans is segített kifejleszteni.

Evans egyre növekvő mértékben játszotta saját szerzeményeit, amelyek kifogyhatatlanul remekül sikerültek és ötletesek, gyakran tartalmaznak szokatlanul hosszú frazírozást, eltolt ütemet, és mellesleg sok közülük barátnőiről nyerte címét (“Waltz For Debby", ,One For Helen", “Show-Type Tune", “Peri-Scope", 11 Laurie", “Turn Out The Stars"_ Blue In Green").

De az eredetisége éppúgy érvényesült akkor is, amikor ismert örökzöld dalokat dolgozott fel (“Beautiful Love", “Polka Dots And Moonbeams", “Someday My Prince Will Come ", “My Romance", “My Foolish Heart"). Evans rögzített (lemezre vett) zenei öröksége igen terjedelmes.

Albumok: New Jazz Conceptions (1956), Everybody Digs Bill Evans (1958), Portrait In Jazz (1959), Jim Hall-lal: Undercurrent (1959), Explorations (1961), Sunday At The Village Vanguard (1961), Waltz For Debby (1961), More From The Vanguard (1961), Empathy (1962), Moonbeams (1962), How My Heart Sings (1962), Freddie Hubbarddal: Interplay (1962), Conversations With Myself (1963), Trio (1964), The Bill Evans Trio Live (1964), Trio (1965), Bill Evans At Town Hall (1966), Hall-lal: Intermodulation (1966), A Simple Matter Of Conviction (1966), Further Conversations With Myself (1967), Alone (1968), California Here I Come (1967), Bill Evans At The Montreux Jazz Festival (1968), Jazzhouse (1969), Montreux 77 (1970), The Bill Evans Album. (1971), George Russell-lel: Living Time (1972), Live In Tokyo (1972), Since We Met (1974), Re: Person 1 Knew (1974), Intuition (1974), Montreux 111 (1975), The Tony Bennett/Bill Evans Album (1975), Tony Bennett-tel: Together Again (1976), Alone (Again) (1976), Eloquence (1976), Harold Landdal: Quintessence (1976), Lee Konitzcal, Warne Marsh-sal: Crosscurrents (1977), From The 70's (1977), You Must Believe In Spring (1977), New Conversations (1978), Toots Thielmansszal: Affinity (1978), I Will Say Goodbye (1979), We Will Meet Again (1979), The Paris Concert: Edition One (1983, felvétel: 1979), The Paris Concert: Edition Two (1984, felvétel: 1979), Consecration 1 and ll (1990, felvétel: 1980), The Brilliant (1990, felvétel: 1980).

Forrás: Jazz-zenészek Lexikona
http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=5386

Honlapja: http://www.billevanssax.com/