Bevezető

A magyar jazzdiszkográfia gyakorlatilag készen áll (Simon Géza Gábor: Magyar Jazzdiszkográfia 1905-1994, Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány, Budapest, 1994), ugyanakkor ismeretes, hogy csak azt az anyagot tudja publikálni, amely hanglemezen, vagy más hanghordozón megjelent, esetleg jelzi az elkészült, de kiadatlan felvételeket. Egy ilyen diszkográfia sohasem lehet teljesen kész, hiszen az új felvételek és kiadások újabb kiegészítéseket igényelnek, a múlt pedig még tartogat meglepetéseket jazzvonatkozásban is, mivel a sok kis és nagy hazai lemezgyárnak a század eleje óta kiadott rendkívül gazdag anyaga még ma sincs teljesen feldolgozva.

Nehézségeket okoz a felvételek pontos dátumának meghatározása és a szereplő muzsikusok azonosítása, mindkét dolog rendkívül fontos tárgyunk szempontjából, főleg a big bandek és lemezgyári stúdióegyüttesek esetében, ahol mindig is gyakoriak voltak a személyi változások. Márpedig jó volna minél többet tudni arról, hogy kik ültek egykor az egyes kottapultok mögött, kik a zenekarok kulcsemberei, szólamvezetői, szólistái, akik meghatározták az együttesek egyéni hangzását. A magyar jazztörténetről kialakult eddigi ismereteinket mindenképpen árnyaltabbá teszi, esetenként meg is változtatja az a nagyszámú magánfelvétel, amelyet az elmúlt évek alatt sikerült megszerezni, vagy legalábbis megismerni. Ezek még nem szerepelnek semmilyen jazztörténeti írásban, vagy diszkográfiában. Magánfelvétel alatt azt a bármilyen hanghordozón rögzített zenét értem, amelyet nem sokszorosítottak, nem került kereskedelmi forgalomba, és nem szerepel rádiós, vagy televíziós hangarchívumokban.

Elsőként a házi készítésű hanglemezeket kell megemlíteni. Néhány műszaki érdeklődésű zenebarát rájött, hogy erre alkalmas tűvel hangbarázdákat lehet vágni valamilyen puha anyagba. Erre kiválóan alkalmasnak látszott a kórházakból kiselejtezett, exponált röntgenlemez, amely szinte korlátlanul rendelkezésre állt. Később alkalmasabb alapanyagok is előkerültek, hiszen a Decelith-, Pyral-, lakk-, sőt üveg alapanyag tartósabbnak bizonyult a röntgennél, amely a 78/perc fordulatszámnál, az akkori gramofonok ma már hihetetlenül nagynak tűnő tűnyomása mellett könnyen átszakította a hangbarázdákat, sőt átszakíthatta magát a röntgen alapanyagot, amely így rövid használat után is használhatatlanná vált. A röntgenlemez alapanyagánál ezenkívül az is hátrány, hogy viszonylag hamar kiszárad, hajlamos a repedezésre, törésre. A Magyar Rádió, tekintve hogy a hőskorban nem létezett a lemezen kívül más hangrögzítő eszköz, adásait gyakran élőben sugározta. Igen jóminőségű kábel közvetítőrendszert épített ki a Zeneakadémiával, később a Városi (ma Erkel) Színházzal és néhány közismert fővárosi szórakozóhellyel. Így került sor az 1931. szeptember 19-i ősbemutatóra, amely az Ostende kávéház gazdag zenei kínálatát volt hivatva közvetíteni az egész ország számára, mégpedig rendszeresen. Volt itt igényes cigányzene, rajkózenekar, tánczene, szalonzene. Prímások, zenekarok és énekesek váltak hirtelen országosan ismertté. Tekintve, hogy a Rádiónak ekkor még nem voltak saját együttesei, ezért az egyes élő adások szereplői úgy hirdették magukat, hogy:” a Rádióból közismert X.Y. zenekara” lép fel. Ha valakinek alkalma volt a számára fontos élő közvetítéseket vágógépével, vagy jóval később magnetofonjával rögzíteni (akár csak amatőr módon is) az megragadott néhány különben soha sem reprodukálható pillanatot és felvétele talán többet árul el az előadókról és korról, mint egy dátum szerint ugyanakkor stúdióban készített hanglemez, amelyen lehet a hibákat korrigálni, vagy addig ismételni, mire valamilyen mérce szerinti színvonalat elér. A házilagos lemezvágásról sokan hitték - velem együtt - hogy a háborús alapanyaghiány kényszere teremtette, hiszen a korabeli sajtóban számtalan hirdetés található, hogy az üzletek, gyárak törött lemezeket vesznek. Volt időszak, hogy új lemezt, csak régi /törött vagy használt/ ellenében lehetett vásárolni. A valóság az, hogy sokkal korábban, a 30-as évek közepén már intenzíven folyt a lemezvágás. Ma már nem valószínű, hogy kiderül: ki volt az úttörő, egyidejűleg több helyen, és ami fontos nemcsak Budapesten vágták a lemezeket. Molnár Tibor hangrestaurátor 1928, esetleg 1930-ra dátumozza az első kísérleteket, amelyeket Janicza György végzett. Volt, aki a családtagok hangját, volt aki – szerencsénkre – rádiószereplését akarta megörökíteni. Makkai István, később Dékány Endre (Zágon Iván műegyetemi évfolyamtársa), Gottlieb Ervin (a Metro-Goldwin-Mayer tehetségkutató verseny II.dijas jazzegyüttesét vezető Gottlieb Tamás klarinétos testvére) készített sok ilyen felvételt. Később már műszakilag is jobban felszerelt stúdiók dolgoztak. Ilyen volt többek közt az „Echo”, a „Savan laboratórium”, vagy amelyik a budapesti József kőrúton a legtovább tartotta magát, talán még emlékszik valaki ez utóbbi hirdetésére: „Saját hangja, vigye haza”. A magnetofon megjelenése szép lassan kiszoritotta a lemezvágást, hiszen annak időbeli korlátai mellett (maximum 3-5 perc oldalanként) egyéb hátrányai is voltak. Például a lemezcsere alatti műsor- és időveszteség, amelyet csak több vágókészülék egyidejű működtetése tudott volna pótolni. A kezdeti magnós hangrögzítés ezeket a gondokat részben áthidalta. Ennek köszönhető, hogy pl. a Máday-ifj. Nagy együttes élő közvetítéseiben, azonos darabokból, gyakran 2-3 féle változat is fennmaradt. Az így megmentett és konzerválható, rádióból sugárzott élő műsorok fellelhető darabjait érdemes megőrizni, restaurálni és hozzáférhetővé tenni minden érdeklődő számára, mielőtt végleg tönkremennek, mert ezek pótolhatatlan kulturális és technikatörténeti értékek.

Egy külföldön élő, az 50-es években igen népszerű, ma is jólismert zenekarvezető - aki időtálló jazzfelvételeket is készített- a zenekari repertoár kialakításával kapcsolatosan a következőket mesélte: A műsort 3 szempont figyelembevételével kellett összeállítani:

1. Amit a közönség szeret: 50%. (Örökzöldek, napi divatos táncdalok, 1949-50-től olyan korlátozásokkal, hogy amerikai kompozíció, improvizáció lehetőleg ne legyen, függetlenül attól, hogy a tagok között milyen kvalitású szólisták voltak. Mai életünkkel foglalkozó, értelmes, optimizmust sugárzó szövegeket kell alkotni.) Szórakoztatózenész Szakszervezeti irányelv, írásban

2.Amit a zenekarvezető értékesnek tart : 25%.

3.Ami az adott zenekar speciális adottságainak megfelel. (pl.a tagok többhangszeres tudásának, énektudásának és egyéb külön adottságainak kihasználása.)

(léteztek hivatásos műsorfelügyelők, akik a pesti éjszakát járva, hivatalból ellenőrizték és jelentették,hogy pesszimizmust sugárzó dalok, olyanok, mint pl. Csak átutazó vagyok itt a földön, vagy Bárhogy lesz, úgy lesz… nem kerültek-e műsorra és volt-e valahol „hottolás”, azaz improvizáció.)

A felsorolt szempontok általános érvényűek, ezért számunkra a 2. és 3. csoport érdekes a magánfelvételek esetében is.

A következőkben néhány olyan magánfelvételt mutatok be, amely véleményem szerint jelentős, a magyar jazztörténet szempontjából. Az olvasó az alábbiakban jónéhány olyan névvel fog találkozni, akiket tánc- és nem jazz-zenészként ismertünk meg. Ez azonban nem változtat azon, hogy jólképzett „csak kottaolvasó” és kevéssé tanult, de jó improvizációs készségű muzsikusok együtt, értékes jazzfelvételeket hoztak létre.

1. Martiny Lajos:

Kisegyüttesek és a Magyar Rádió Tánczenekara (MRTZ)

Martiny Lajos Németországból, ahol amerikai hadifogságba esett, viszonylag későn, 1946 tavaszán érkezett haza Budapestre. Korábbról is kiváló német és frissen szerzett amerikai kapcsolatai révén több ajánlatot kapott zenekarvezetőként, hangszerelőként, sőt komponistaként is foglalkoztatták volna Németországban, sőt Amerikában is. Némi töprengés után a hazatérést választotta, a romeltakarításon éppen túlesett Budapestre, ahol az emberek a pincékből előbújva, túlesve a fájdalmas veszteségleltárakon, elementáris erővel szórakozni akartak. A következő 4 év életének egyik - jazz szempontjából - legtermékenyebb időszaka. Az ODEON lemezgyár az első pillanattól kezdve elárasztotta munkával. Hangszerelt táncdalokat más kiadóknak is, vezette az alkalmi stúdiózenekarokat, amelyek Pogány Lászlótól Vadas Zsuzsáig sok divatos énekest kísértek. Közben saját nagyzenekart alakított, amely Tiny Matton and His Orchestra néven valódi jazzfelvételeket készített. Közreműködőként sikerült megnyernie a hazai élvonal olyan muzsikusait, mint pl. a Szegedi (Grünberger) testvérek (József trombita, István klarinét-altszaxofon), a virtuóz Kelényi György trombitást, aki 1937 és 1944 között rövid kihagyásokkal Chappy kulcsembere volt. Ezzel párhuzamosan egy combot is működtetett, amely a big band ritmusszekciójából és általában két szólistából (Várady „Orosz” György tenorszaxofon-ének, és Radics Gábor hegedű) állt és időnként kiegészült további szólistákkal, így Aszódi Ferenc trombitással, vagy Piroska Zoltán tenorszaxofonossal. A big band, a sextet és a három legjazzesebb énekessel (Fényes Kató, Kurz Károly, aki egyben bőgős is és az angol Anita Best) készült sárgacimkés ODEON lemezei ma is keresett ritkaságok a jazzlemezgyűjtők körében.

A zongorista és szerkesztő-rendező Pál (Paál) Sándor, már 1946 óta dédelgette azt a tervét, hogy a külföldi példákhoz hasonlóan, a Magyar Rádiónak is legyen egy önálló big bandje, amely alkalmas - egyéb feladatai ellátása mellett - igényes jazzmuzsika előadására. Pál Sándor szervezésében Martiny Lajos és Kelényi György végezték a leendő tagok kiválasztását. Martiny zömében egyedül látta el a nagyzenekar hangszerelői feladatait, amelyeket a későbbi MRTZ részére 7-8 hangszerelő végzett. Csak Schlotthauer József bőgős néhány igényes partitúráját vette igénybe.

Zsoldos Imre és Ernő Bécsből érkeztek haza,, ahol először Chappynél, majd a Horst Winter big bandben játszottak és éppen hogy újra elhelyezkedtek – most már Pesten - a Chappy zenekarban, amikor a rádiós meghívás megérkezett, amelyre igent mondtak. Az alakuló big band trombitaszekciója: Kelényi György, Aszódi Ferenc, Zsoldos Imre és egy ismeretlen muzsikus (valószínűleg Szirtes-Papp György). A harsonások: Hlaszny József, Zsoldos Ernő (aki korábban trombitásként is szerepelt Svájcban, a Malcsiner zenekarban, ahol Chappy is tag volt) és még egy ezidáig ismeretlen harsonás. A ritmusszekció: Martiny Lajos, némi rivalizálás után Kelényivel, ő lett az együttes vezetője, a bőgős-hangszerelő Schlotthauer József, ismeretlen (alkalmanként Horváth Sándor „Nagy Patkány”) gitáros és Beamter Jenő a dobos. A szaxofonosok: Vig György, Csepek István, Váradi(y) György, Piroska Zoltán, Balázs Tibor.

(Vig György emlékezetében a trombitások között Kapitány László is szerepel, a harsonások pedig: Pozsonyi István, Zsoldos Ernő és Porkai ?.)

Az alakuló 1948-as évből ezidáig nem találkoztam felvételükkel, de az 1949-es évből 10 eddig kiadatlan lakk-próbalemez áll rendelkezésemre. Ezek technikai állapota a többi magánfelvételhez képest kiváló. A rögzített zene, - mint hallhatják az idézeteket [a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában] - meglepően magas színvonalú.

Magánfelvételek: [A felsorolt felvételek a Csányi Archívum, illetve a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívuma tulajdonában]

Martiny combo 1949 05.10. Stúdiófelv. Martiny Lajos - zongora, Schlotthauer József - bőgő, Horváth Sándor gitár,

Beamter Jenő, dob, vibrafon ,Váradi György tenorszaxofon

1.G.-I.Gershwin: Fascinating Rhythm (quartet)
2.Boutelje: China Town (quartet, Schlotthauer bőgőszólójával!)
3.Friml: Indián szerelmi dal (quintet)

Fényes Kató és a Martiny combó 1949 ?,?, koncertfelvételek

4. ?, ?
5. ?, ?
(a két standard címét még nem tudtam azonosítani)

A Magyar Rádió Tánczenekara 1949. nyarán, stúdiófelvétel

6. ?.:Felülünk a Göncölszekérre. A Tonalit T 182.sz felvétellel vagy azonos, vagy minimális változtatásokkal felvett változata. Egyike a legkorábbi rádióreklámoknak : ”Néprádiót minden dolgozó otthonába”.
7. ?.:Felülünk a Göncölszekérre. (Ugyanaz reklám nélkül [Tonalit T 182 ?])

A Magyar Rádió Tánczenekara 1949. tavaszán, koncertfelvételek

8. ?.: Jazz Coctail (big band, vibrafonszólóval)
9.Lehár-Martiny: Vilja dal (Ennek a darabnak egy vonósokkal kibővitett Siemens-Polydor lemez mindkét oldalára felvett változatáért, amely a 40-es évek elején készült, Martiny bekeretezve, üveg alatt őrizte lakásán Lehár köszönő – gratuláló levelét)

A Magyar Rádió Tánczenekara 1949. őszén, stúdiófelvétel

10.?.?, swingzene
11. Dunajevszkij: Vadvirágos tarka rét

Az utolsó, felsorolásunkban 11. szám, már egy más korszak kezdetét jelzi. A Rádió vezetésének egyre több kultúrpolitikai elvárásnak kellett eleget tenni. 2 év valóban virágzó, művészileg magas színvonalú, sikeres működése után, Martiny megvált a zenekartól és bekövetkezett a teljes átszervezés, amely a szereplőket, hangszerösszeállítást és műsorpolitikát illetően még nagyobb horderejű (természetesen negativ értelemben), mint amikor1963-ban a big bandből Stúdió 11 lett.

A Magyar Rádió Tánczenekarától való kényszerű távozás után Martiny Lajos megalakította azt a híres quintetet, amely közel 14 évig, a kezdődő-alakuló-most formálódó modern jazz kedvelőinek - koncertjei és lemezei alapján - valóságos csodát jelentett. A zongorista-zenekarvezető partnerei: Váradi György tenorszaxofon, Kovács Andor gitár, Kratochwill Jenő bőgő és a fiatal Kovács Gyula dob. A tökéletesen összeszokott, modern jazzel kísérletező zenekart 1956. őszén, egy szovjetúnióbeli turnéra szerződtette az akkori koncertügynökség, ahol egy magyar divatbemutató zenei kíséretét is el kellett látniuk az önálló koncertek mellett. A moszkvai bemutatkozás nagy sikert aratott,így a turnét meghosszabbították, és még jónéhány városban adtak – immár önálló - koncerteket. A 70-es évek elején, egy antikváriumban bukkantam rá egy 20 cm-es, 33/perc fordulatú lemezre. Ez sem kis- azaz 17cm-es, sem középmikrólemez, amely 25 cm-es, hanem a kettő közötti, itthon nem használatos méret, amelyen cirill- és latin betűs felirat is jelezte: ”Hungarian Jazz Quintet, Conducted By L.Martini” [sic]. A lemez A oldalán 2 sláger, B.oldalán, a quintet előadásában a Talisman /e cím alatt a Taboo szólal meg/ és egy Martiny szerzeményekből összeállított, ízléses, jazzes-tánczenei quartetfeldolgozás szerepel. Az első szám, a Taboo, a tenorszaxofonos Váradi György eddig ismert egyetlen klarinétszólóját rögzíti.

Hasonló, 20 cm-es lemezen jelent meg, a szintén a Szovjetúnióban turnézó Magyar Rádió Tánczenekarának az a lemeze, amelyen kíséretükkel Karel Krautgartner Clarinet Concertóját rögzítették Csepek István előadásában.

Két személyes megjegyzés is ide kívánkozik: Martiny Lajos és Csepek István is tőlem értesült a lemezek létezéséről, nemcsak nem kaptak belőle, nem is hallottak róla, mielőtt orsós magnetofonszalagra vettem részükre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Moszkvában? (a borítóról nem derül ki a felvétel helye) kalózfelvétel készült volna egy hivatalosan meghívott zenekarról. A Szovjetúnió, akkor még semmilyen nemzetközi szerzői jogvédő egyezményben nem vett részt és maguk sem tiltakoztak, ha egy moszkvai Nagyszínházbeli komplett Igor herceg előadás, vagy pl. egy Saljapin összkiadás megjelent külföldön.

A másik idetartozó történet: a Martiny zenekar 1956. november közepén érkezett haza a Szovjetúnióból. Nemsokára egy baljóslatú bizottság számoltatta el - többek közt a muzsikusokat is - októberi cselekedeteikről. A dobos Kovács Gyula a bizottság előtt csak annyit mondott csodálkozva: ”Mit tehettem volna? Akkor én az anyaországban voltam!”.

A GOSZT 5289-66 jelű lemez A oldalán a következő két felvétel található a Martiny quintet előadásában:

1.Talisman (azaz Taboo) Váradi György klarinétjátékával
2.Egyveleg Martiny szerzeményekből On the Balaton Lake

A hatalmas mennyiségű, üzleti forgalomban is megjelent Martiny felvételhez kiegészítésképpen, bemutatok még egy magánfelvételt, amely 1971. márciusában, a budai Casanova bárban készült. Egy mindössze 4’10”-es egyvelegről van szó, ahol a zongorista Martiny partnere a dobos Svarba Zoltán. Ha valakitől csak ilyen kevés zenei anyaggal rendelkezünk - bár gyakran szerepelt Durium, Darling Super és Tonalit lemezeken, sőt szólófelvételt ezidáig nem sikerült találni játékáról, nem szokás a részletes bemutatás. Esetében nemcsak a szokatlanul gazdag életút, hanem amiatt is kivételt teszek, mivel részletes, néha igazán élvezetes Emlékirataiban igen szemléletes szubjektív képekben eleveníti fel a múlt idők tánczenei-, és jazzvilágát. Elmeséli, hogy a La Conga című film hatására, Mickey Rooney főszereplése miatt szeretett a jazzmuzsikába és ettől kezdve a dob lett az élete. Ugyanezt a hatást váltotta ki a film Bányay Lajosból, Beamter Jenőből, Portik Ivánból és még ki tudja hány fiatal nézőből. Jó lenne egyszer megtudni, hogy akár nálunk, akár a többi európai országban hány fiatal további sorsát határozta meg ez a zenés amerikai film.

Svarba Zoltán (1919.09.17. Budapest--) dobos-, gitáros-, hegedűs-, énekes-, festő, Piroska Zoltánnal (akit Emlékirataiban következetesen nem néven, hanem druszámnak nevez), Cziffra Györggyel és a későbbi énekesnő Balogh Jozefinnel nőtt föl, nemcsak együtt zenéltek, hanem szabadidejüket is többnyire együtt töltötték. Most egy nagyon elnagyolt vázlatos felsorolás következik. Hivatásos muzsikusként 1937. nyarán mutatkozott be egy big band dobosaként az Angol Park színpadán egy élő rádióközvetítés alkalmával. 1938. és 1939. között Megyeri Gyula zenekarában Herrer Pállal és Kiss Elemérrel (hegedű) a Dunapalotában, majd Sthymmel Miklós szalon- és tánczenekarában, 1940-től Cziffra Györggyel és Kiss Elemérrel a Bristolban, majd a Kék Egérben May Lojzi big bandjében játszott Csepek Istvánnal és Kelényi Györggyel..A Leczák (Obendorfer Árpád) vezette zenekarban 1948. 06.26-ig dobolt. Ekkor vált ki a Filu zenekarból 3 kulcsember (Virágh Ferenc klarinét-altszaxofon,Ticho Tamás zongorista-hangszerelő és Sárközi Gábor gitár), akik Teheránba kaptak szerződést. (Teheránban korábban is járt magyar muzsikus: Herrer Pál, a kormányzó Horthy Miklós fiának -aki akkor egyiptomi nagykövet volt - ajánlására, a perzsa sah eskövőjén játszott a Ramon Cortez zenekarral).

Filu arra kényszerült, hogy teljesen átszervezze zenekarát és dobosként Svarba Zoltánt szerződtette. Ekkorra már szövegíróként is bemutatkozott, néhány dalát Kapitány Anny is lemezre vette. Erről az időszakról rendelkezésre áll Pál Sándor interjúja is, aki Filu első hazalátogatásakor 1971 10.11-én a Fészek klubban magnószalagra mondta élettörténetét.1950-ben Filu hivatalos engedéllyel kivándorolt családostól, zenekarának roncsait pedig Pákozdi (Kittl) Rudolf trombitás, később dobos vette át, aki egy idő – Moskovitz László illegális nyugatra történő távozása - óta a zenekar trombitása és fél éve kötelezően megválasztott szakszervezeti bizalmija volt. A Capri zenekaráról itt most Svarba Zoltán Emlékiratait idézem:

„Capri”

„A druszámmal való barátságom - ahogyan ezt már emlitettem - az elmúlt idők során erős változáson ment át. A régi 'felnézek rá' érzelem megkopott, a későbbiekben pedig teljesen szétfoszlott. Érdekes volt megfigyelnem magamon ezt az átalakulást. Az idő múlásával és a szerzett tapasztalatokkal érettebbé és szigorúbbá vált az értékelő képességem…. A középiskolai emlékek és az első idők zenei idealizmusának a közös emlékei voltak azok az okok, amiért nem került sor egy drasztikus elkülönülésre. A bennem végbement változást éppen ezek miatt igyekeztem nem kimutatni. Druszám néha ellátogatott hozzánk. Legtöbbször magával hozta feleségét, Jozefint. Jozefin, azaz Jóska most is szép volt és már mint énekesnő is szerepelgetett. A beszélgetés közöttünk mindig mosolygósnak, kedvesnek indult, de ő közöttük később egymás becsmérlésébe torkollt és előttem legtöbbször csúnyán összevesztek…. Feleségem nem titkolta aggodalmát amikor magunkra maradtunk: Mi lesz a következő hónapokban, amikor együtt fogtok játszani és Jóska lesz az énekesnő? -Hát igen. Így alakultak a dolgok. Soha nem gondoltam volna, hogy ő, aki sztár volt, akit kozmopolita zenei felfogása miatt menesztettek és aki a kukorékoló artikulátlanság felé tolódott el, velem, az ellenzékkel üljön egy zenekarban. Ebben az időben volt kialakulóban az az új magyar tánczenei forma. Jelszó: csak semmi amerikanizmus! - Leczák Árpád, akit a háta mögött - mert csak oldalt volt némi fésülhetetlenül kevés haja - borzasnak csúfoltak, egy zenekart szervezett. Méghozzá milyen zenekart! Igaz, megvoltak az összeköttetései. Személyesen ismerte a Desewffy utcában levő Capri mulató tulajdonosát, a zenész szakszervezet vezetőivel jó barátságban volt, Chappy, azaz Orlay Jenő, a Moulin Rouge vezetője Borzasnak testvéröccse volt. Tekintélyt kölcsönzött még neki az originál 'Pilát' nagybőgője is - szóval ezeknek az összessége adott alapot egy ilyen kezdeményezésre a háború befejezése utáni időben. Amit itt elmondtam, nem lett volna emlitésre érdemes, ha a zenekar tagjai, akiket 'Borzas' összeszedett, nem olyanok lettek volna, mint amilyenek voltak. Én már a kezdés első napjaitól kezdve aggódni kezdtem, mert most, amikor a szolíd magyar zene hangzásait akarják kialakítani, mi itt a Capriban a legszélsőségesebb interpretálókkal és improvizálókkal, a legmodernebb stilusokkal próbálkozunk. Ezek a muzsikusok az ország legmegcsodáltabb csodabogarai voltak és a legvadabb elképzeléseknek hódoltak. Már kezdéskor úgy jöttünk össze, mint ahogyan a gladiátorok érkezhettek az arénába. A zenekar tagjai mélységesen tisztelték egymás képességeit és ez úgy jutott kifejezésre, hogy a zenekar egyes tagjai az „ápoltak” nevet kapták, míg másokat „főorvos úr”, vagy „tanár úr” megszólitás illette. Leczák, a 'Borzas' a közönség előtt a 'Sérókám' volt. (a Séró szó fejet jelent). Hogy mindezek, még érthetőbbek legyenek, meg kell neveznem a személyeket. Kertész Kornél zongora. Vesszőparipája a Stan Kentonos összetett tíz ujjas akkordokkal való absztrakt harmónizálás. Bacsik Elek elektromos gitár. Az akkori idők legtechnikásabb gitárosa, mellékesen, mint hegedűs is bámulatba ejtő virtuóza a hangszerének. Kertész akkordjaira Bacsik még feszitőbb akkordokkal válaszolt. Ezekre az alapokra bontott druszám (Piroska Zoltán) elképesztő hangokat. Egy-egy szám félóráig is eltartott, mert a kórusok egymást követték és senki nem akart ki- és lemaradni, hogy legalább pár refrént megszólaltasson. Radics Gabi elektromérnök, vibraphonos, aki mellékesen remekül zongorázott, a legtetején helyezkedett el, különleges földöntúli hangokkal. Ápoltnak számított Schwarzenberger Henrik altszaxofonos, klarinétos és hegedűs, aki jelenleg a bandungi rádió zenekarában (Hollandia) produkálja magát, Szamosi Buli, a magyar Charlie Parker, az elsőszámú esz-altós, akinek muzikális improvizálásait még druszám is áhitattal hallgatta, a trombitásunk és én. Leczák, azaz Borzas a Pilát hangszerkészitő remekén pengette a négyet, az én feladatom pedig az volt, hogy 'kuplungolva', a 'lyukakba' helyezkedjek el. Lukak azonban nem nagyon akadtak. Éppen valamelyik ismert amerikai számot játszottuk a már említett módon, amikor a bejárat ajtajában - kezdés óta először- megjelent a tulajdonos. Megállt, rövid ideig hallgatózott, majd a kezébe temetett arccal távozott. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy látni volt szerencsénk. Gondolom, nem nyertük meg a tetszését, mert még a világvárosi nagy műsorra sem volt kiváncsi, amit pedig minden este 'Jóska' nyitott meg talpig fehér estélyiben. Nagyon dekoratív jelenség volt Jozefin a pódiumon. Néha egy-egy elénekelt szám után lehetett hallani, ahogyan a druszám felé adresszál egy-egy szitkot, amit druszám a szaxofonja mögül egy közönyös fejbólintással nyugtázott. Ilyenkor tudtuk, hogy megint valami nincsen rendben közöttük. Ebben a feszült - vagyok olyan modern, mint te - légkörben eltöltött idő alatt két történet maradt bennem emlékezetes. Az első úgy kezdődött, hogy egy alkalommal Borzas a szünetben elgondolkodva és egy kicsi szemrehányással a hangjában igy szólt: Mégiscsak furcsa, hogy ebben a zenekarban négy remek hegedűs van és nincsen egyetlen hegedűre írt anyagunk sem. Mi játszunk madern be-bop számokat, de a hegedűseink nincsenek kihasználva.. A szünet lejárt és a zenekar tagjai ismét elfoglalták a helyüket a pódiumon, amikor Bacsik Elek, az egyik 'tanár úr' megszólalt: Sérókám, játsszatok csak. Én mindjárt készen leszek az írással. Félreült a zenekar melletti kis asztalhoz. A kottapultjából kihalászott kottapapírokra villámgyorsan róni kezdte a kottafejeket. Közben szólt a zene, ami azonban nem zavarta.. Alig telt el egy negyedóra és Bacsik Elek a Vonósok ünnepe című amerikai számnak négy hegedűre szétírt és helyenként polifónikus mozgásokkal tarkított szólamait lerakta a pultokra. A négy szólam összejátszva hibátlan, ízléses, ötletes mozgásokkal díszített kis remekmű volt. Aznap este közös örömünkre kétszer is elővettük. Ma már világosan látom, hogy ezt nem a megszépítő messzeség mondatja velem, de ehhez hasonló megnyilvánulások - ebben a magas követelményekkel terhelt zenésztársadalomban - ha nem is mindennaposak voltak, de előfordulgattak. Ahhoz, hogy egy ilyen Bacsik-féle eset megtörténhessen, erős belső hallásra és még sok mindenre együttesen volt szükség. Voltam vidéki haknin nagyzenekarral, ahol csak előadás után tudtuk meg, hogy Zorándy nevű zongoristánk mást kellett, hogy játsszon, mint amit a kottapapiron látott, ugyanis felfelé kellett transzponálni a hangokat, mivel a zongora egyenletesen ugyan, de le volt hangolva. Játszottam télen és vidéken, teremmé alakitott fűtetlen pajtában és a Tabányi zenekarral, ahol zongora hiján Körmendi Vilmos taposó, lábpedálos harmóniumon erőlködött és ahol a Püffedtnek becézett egyik hegedűsünk télikabátban, kötött kesztyűben, amelynek ujjvégeit levágta, műsorszámként játszotta el a Mózes fantáziát, ráadásul a Monti csárdást a maga kreálta kadenciával és ezt az egészet hibátlanul és bravúrosan. A sors 12 éven keresztül engedélyezte, hogy Kertész Kornél partnere lehessek. Ez alatt az idő alatt párszor őrá is rácsodálkoztam. Az egyik mulatóban, ahol csak négyesben játszottunk, kezdéskor Kertész szokatlanul vidáman érkezett. Furcsa volt, hogy mosolyog az arca, nem csinált ő soha ilyesmit, 'Citrom' néven ismerte mindenki. Nem mosolygott soha. Később tudtuk meg, hogy azért volt vidám, mert sikerült elválni a feleségétől, aki állandóan csalta és gyermekét neki ítélte a biróság. Leült a helység legtávolabbi pontjára az arany Buddha szobor mellé és arra kért, hogy én a terem másik végéből tíz újjal tíz hangot üssek le a zongorán és pedállal zúgassam ki őket, közben pedig emeljem fel egyik ujjamat. Színte hihatetlen volt! Minden alkalommal megmondta ebből a hangzavarból, melyik hangról emeltem fel az ujjamat. Nevetett, amikor az elképedt arcomat látta. Kertész történet az is, hogy az énekesnőt tökéletesen kísérte bal kézzel, miközben a kottatartón jobbkezével, egészen más hangnemben, a zenekar számára hangszerelt. Egy beszélgetés kapcsán mesélte el, hogy az abszolút hallás nagyon zavaró tud lenni játék közben is, ha a hangszerek nem pontosan hangoltak és hogy ő a hangnemeket színekben látja. Nála például az esz dúr világosbarna, az asz dúr sötét szín. Már a Moulin Rouge-ban játszottunk, amikor Chappy, a zenekarvezető behozott egy lemezt, a Dongó boogie-t. Erről kéne egy zenekari anyag, mondta. Kertész - mert csak nekem volt lemezjátszóm - másfél óra alatt nálam írta le a lemezről a számot úgy, hogy amikor mondta és a kórusok hangzását írta, én állítgattam meg a lemezjátszó forgását. A partitúrát szétírva és a zenekarral lejátszva, szinte a lemez szólalt meg ismét. Tehát: ahogyan mondtam – az ehhez hasonló megnyilvánulások nem voltak ugyan mindennaposak, de a magasan qualifikált muzsikusoknál előfordultak hasonlók.”

Svarba 1949-től a „Szatyor” bárban Herrer Pál, Kertész Kornél és Balogh László (szaxofon) partnere. 1950-től az egyik legigényesebb jazzquartet tagja. A Sanghai bárban a Herrer együttesben Kertész Kornél zongorázott , id. Pege Aladár bőgőzött. 1951 és 1955 között többnyire a Chappy zenekarral, majd Herrer Pál 10-11 tagú showzenekarával szerepelt. 1955-től 2 évet töltött a Tabányi együttessel Prágában, ahol Karel Krautgartnerrel is fellépett egy örömzene alkalmával.. 14 év Németországban (Nyugat), Finnországban és Svédországban töltött vendéglátós év után következett a Casanova bár, Martiny Lajossal 1971 és 1973 között. Innen az idézett rövid amatőr duófelvétel. [A Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában]

13. ?.?. egyveleg Martiny (zongora) - Svarba (dob) duo

2. Pál Sándor: jazz és Rádió

Pál (Paál) Sándor (1912.09.16 Budapest-1989.08.16.Budapest) életútjának néhány állomása: közgazdásznak készült, de 1933-ban 3 év után abbahagyta a Pázmány Péter Tudományegyetemet. Gyermekkora óta zongorázott, de csak 23 évesen kezdett alkalmi zenekarokkal föllépni. Szorgalmasan hallgatta az ismert muzsikusokat, sok mindent lesett el tőlük és elkötelezte magát a jazz iránt, bár pályafutásának nagyobb részét tánczenészként töltötte.

A magyar könnyűzene történetében a zongoristák mindig jelentékeny szerepet játszottak. Autodidakta és főiskolai képzettségű zongoristák sora választotta a tánczenét és a jazzt élethivatásul. Gyakoriak voltak a 2-3, sőt 4 zongorás hangversenyek (Kondor Leo, Bródy Tamás, Polgár Tibor, Solymossy Lulu, Tassy Tamás), ahol igényes és néha ezekre az alkalmakra írt darabok szólaltak meg gondos próbák után, magas színvonalon. Érdekes, hogy a környező országokhoz hasonlóan, nem a jazz amerikai főáramához tartozó művészek (pl. Teddy Wilson, akit Górody Goitein Antal tekintett példaképének), hanem az egész Európát uraló vonulat: Charlie Kunz, Carrol Gibbons, Jay Wilbur, vagy Ivor Moreton és Dave Kaye kettőse jelentette a követendő ideált. Ennek a zenének népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Polydor-Brunswick az 1938-as évjáratú magyar reklámkatalógusa egy 24 (!) lemezes Charlie Kunz sorozatot „Szenzációs jazz zongora” címmel forgalmazott, komoly üzleti sikerrel.

Mindezek ismeretében is meglepő, hogy a budapesti Szász Koncertiroda 1937. 03. 23-án a Pesti Vigadó nagytermében nem kevesebb, mint 24 zongorán rendezett jazzkoncertet, amelynek az itt látható plakátja szerint, a 25 éves Pál Sándor is a szereplője volt. Ma már nehéz elképzelni, hogyan tudtak 24 zongorát előteremteni és elhelyezni egy alkalomra, a Vigadó színpadán. Mindenesetre: hasonló rendezvény hírét egy európai országból sem hallottam.

Pál Sándor 1941-ben került a Capri lokál 8 tagú sztárzenekarába., játszott Sthymmel Miklós „rádióból közismert” szalon-, tánc-, és jazz zenekarában, később, a harmonikás Balassa Tamás együttesében. Gerincferdülése miatt sikerült a munkaszolgálatot elkerülnie, a háború utolsó évében bujkált és rádiókat javított.

1945 februárjában alapítója volt a Hivatásos Zenészek Szabad Szakszervezetének. Ez egy olyan szervezet volt, amely álláshoz is juttatta tagjait. Néhány hónap után, a Magyar Rádióban kapott állást, ahol 4 évet töltött. Ezt a 4 évet nehéz összegezni, ugyanis szerkesztő, rendező, ügyelő, zongorakísérő, bemondó, szervező és minden váratlan feladat ellátója volt. Kísért sanzon, operett és táncdalénekeseket, rendezett élő, sokszereplős műsorokat és számtalan ötlettel járult a rádió műsorstruktúrájának kialakításához.

Még a háborús idők kényszerű bujkálása során fogott egy jazzlexikon megírásához. A munka jórésze elkészült, de a kézirat elveszett az ostrom alatt, csak töredékek maradtak belőle. Íme egy oldal az első hazai jazzlexikon kísérletből:

Az amerikai követség ajándék jazzlemezeiből kétféle műsorsorozatot is indított a Magyar Rádióban. Amerikai jazz coctail címmel 1946 04.15-én indult az első 15 perces adás, amelynek eredeti szövegét itt közlöm:

A másik Pál Sándor műsor, a 20 perces, heti rendszerességű Jazzkedvelők iskolája 1946 04.25-én indult hetente jelentkezett és 3 nap múlva megismételték. Erről a műsorról sajnos nem maradt kézirat. Érdemes egy pillantást vetni a rádió élőben közvetített jazzműsoraira is. Az Új Rádióújság I. évfolyamának 1.száma 1945 11.19-én jelent meg(ára 300 Pengő). A második hét jazzkínálata:

1945 11.26.: Little Pale jazzegyüttese

27: Horváth Jenő jazzegyüttese
28: Filu jazz
29: Lőrinczy jazz
30: ifj.Molnár Lajos együttese

1945 12.02: Pinocchio együttes (Tabányi Mihály).

A Little Pale elnevezés természetesen Pál Sándor jazzegyüttesét jelenti. Tagjai:

Révész Gábor - klarinét (kivándorolt Ausztráliába, játékát mindössze egy magánfelvétel őrzi Zágon Iván együttesével)
Pál Sándor - zongora, zenekarvezető
Kovács Andor - gitár (aki egyidejűleg saját „Volga” gitáregyüttesét is vezette)
Lakatos „Kuka” Géza -bőgő (kivándorolt Amerikába, ahol többek közt Zorándy Zoltán és Havas György zenekaraiban játszott, Filuval és Vig Györggyel együtt közreműködött Kapitány Anny amerikai lemezein)
Kovács Gyula - dob

Hogy a zenekar megállta a helyét, arra abból következtethetünk, hogy a bemutató élőadást 1945 12.06-án, 14-én, 1946 01.26-án, 02.06-án újabb adások követték. A zenekar a továbbiakban 2-4 hetente rendszeresen adásba került.

Ha már szóbakerült az első Új Rádióújság 300 Pengős ára (1945 11.19.) érdemes egy pillantást vetni a későbbiekre. A hetilap 9. száma 60.000 Pengő, 15. száma: 600.000 Pengő, 1946 05.17.-i 20. száma pedig 80 millió Pengőbe került. Persze, az inflációs időkben is folyt a munka és a tervezgetés. Nem tudom, mi lett annak a 16 tagú, Pál Sándor vezette „Magyar Swingzenekar”-nak a sorsa, amelynek már meghirdették a bemutatkozó koncertjét. (Ha azonos a Magyar Swing együttessel, akkor 1945 12.07-én és 1946 01.27-én szerepeltek a Rádió Budapest I. műsorán.)

Talán ebből az ötletből kiindulva valósult meg a Magyar Rádió Tánczenekara, amelynek szervezője és szakmai segítője volt Pál Sándor. 1950-ben váratlanul elbocsátották a Rádióból, szakszervezeti (társadalmi) funkciójától, sőt tagságától is megfosztották.

Nem látott kiutat, el akarta hagyni (illegálisan) az országot. Elfogták, letartóztatták feleségével együtt, aki a börtönben szült. Rehabilitálása után, nyugdíjbavonulásáig, 1972-ig különböző budapesti és balatoni szórakozóhelyeken zongorázott.1962-től néhány előadást tartott az első legális jazzklubban, a Dáliában, és baráti köre számára cikkeket fordított a Down Beat című amerikai jazz szaklapból.

1969-ben, e sorok írójával és Simon Géza Gáborral elhatározták, hogy felkutatják a magyar jazztörténet fontosabb emlékeit, hangzó anyagait és megpróbálják felvázolni annak történetét. Ez a 30 éve elkezdett munka - a Zenetudományi Intézet akkori igazgatójának, Szabolcsi Bencének a rövid idejű segítségét és támogatását kivéve - szinte semmiféle támogatást nem kapott, sőt teljes értetlenséggel találkozott. Több részfeladat mellett Pál Sándornak is köszönhető, hogy néhány kulcsfigura visszaemlékezései fennmaradtak. 1971. áprilisától hosszú interjúkat készített hazalátogató és itthon élő művészekkel (Filu, dr.Szedő Miklós, Mihályi Joe, Vig György, Vécsey Ernő, Portik Iván, Balázs Béla és a fiatal Vig Tomi).

A magyar jazztörténet előmunkái a cédulázással kezdődtek. Mindhárman gyűjtöttük az adatokat és gyártottuk a cédulákat, legyen az bármilyen apróság. Ime egy Pál Sándor által készített példány, a sok-sok cédulából:

Pál Sándor játékáról nem készült hanglemez. Szólózongorázását csak magánfelvétel, egy 1946-ban készült, nemrég előkerült Decelith lemez rögzíti, ahol jazz-örökzöldeket játszik kíséret nélkül. Egyveleg a lemez mindkét oldalán, a Charlie Kunz-féle divat szerint:

A oldal

1. The Man I Love
2. I Can't Give You…

B oldal

1. Dinah
2. Nobody Sweetheart
3. China Town

1971-ben úgy tűnt, hogy feléled az érdeklődés a swingmuzsika iránt. Pál Sándor is összeállított, egy „Budapest Old Stars” nevű együttest, amelynek játékát egy tőle kapott orsós magnetofonfelvétel őrzi, dátuma 1971 11.27. A tagok a magyar jazz ismert veteránjai:
Pál Sándor zongora, zenekarvezető
Balázs Tibor (”Hot „Balázs, aki párizsi zenészévei után a MRTZ tagja volt. Hangszere a klarinét és szaxofon)
Balázs Béla bőgős, az Ilosvay- és Holéczy együttes bőgőse, aki sokáig vezette a szintén „rádióból közismert” zenekarát.
Beamter Jenő vibrafon
Chappy dob

A két magánfelvétel [a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában]:

1. T.Snyder: The Sheik of Araby
2. Chappy: Dobpárbaj

Pál Sándor közlése szerint további két darabjukat is közvetítette a rádió, az előadás színhelyéről, egy kultúrházból: Berlin: Always és Simmons: All of Me.
1972 11.20-án a Budapest Old Stars kb.20-25 perces játékát a Magyar Rádió Dzsesszhete alkalmából, a Benkó Klubból közveítették.(Pál Sándor zongora, zenekarvezető, „Hot” Balázs klarinét, Balázs Béla bőgő és valószínűleg Svarba Zoltán dob). Ezeknek a felvételeknek ezidáig nem sikerült a nyomára bukkanni.

3. ”Most a legjobb zenekar Pesten”: Vig György

Altszaxofonos, klarinétos, hegedűs, zenekarvezető, táncdalszerző, énekes, festő. Az egykor „csodagyerek” Vig Tomi apja.
Vig György (1910 08.15. Budapest --) hegedűtanulmányi után, testvére. Az énekes Vig Miklós javaslatára kezdett szaxofonozni 1927-ben. A hangszer még annyira új és ismeretlen volt, hogy nem talált tanárt. Végül egy operaházi harsonás: Keil Ernő mutatta meg az alapokat, aki az Operaház zenekara mellett tanitott a Szekeres Zeneiskolában (amely Jazziskolának hirdette magát), emellett a Regnum Marianum cserkészcsapat különböző fúvószenekarait vezette. Valóságos rajongótábor vette körül, ő indított el – sok más mellett - Holéczy Ákos és Sthymmel Miklós pályafutását is. Az érdeklődőkkel az improvizáció akkori gyakoratát is megismertette.

Vig György életútját Pál Sándor interjúja is ismerteti vázlatosan. Ezt egészítem ki, az 1992 04.10-12. között készített beszélgetéseim adataival:

Miután Keil Ernőtől megtanulta a dupla- és triplanyelves fúvástechnikát, műsorára tűzhette a nagy technikai igényeket támasztó, akkor nagyon divatos Rudy Wiedoft és Gurevich szólókat. Előtte csak Bartha Rudolf, a "Nevető szaxofon" előadója és Lakatos Árpád cigány klarinétos-szaxofonos ért el olyan technikai-művészi szintet, hogy a Rádió szólistája lehessen. Vig Györgynek behozhatatlan előnye velük szemben, hogy 1928 körül már jól improvizált. (A szaxofonjáték kezdetei, az éjszakai szórakozóhelyek 5 perces, szenzációnak számító, lokálról-lokálra vándorló bemutatói megérdemelnének egy külön tanulmányt.). Vig György szorgalmasan gyakorolt szaxofonon és hegedűn, majd ugyanilyen intenzitással fogott a klarinéttanuláshoz.1930 után szalon-, tánc-, jazz-, sőt komolyzenei felvételeknél egyaránt foglalkoztatták pl. a Régi nyár című operett bemutatóján (főszereplő Honthy Hanna), vagy Krenek Húzd rá Johnny című operájában ő játszotta a szaxofonszólamot.

1937 körül első altszaxofonosa volt Buttola Ede Edy Buttler and His Jolly Boys nevű nagyzenekarának. Itt barátkozott össze a nemrég nálunk letelepedett angol trombitás-, énekes-, utolsó éveiben dobos Len Hughes-zal, aki rövidesen önállósította magát és 1938-tól saját (3 trombita, harsona, 3 szaxofon, zongora, gitár, bőgő, dob összeállítású, Len Hughes and His Band nevű) zenekarába szerződtette Vig Györgyöt. A zenekar hamar népszerű lett, koncerteztek és lemezeket készítettek először a Radiolánál, néhányat az ODEON-nál és 1946. után a His Masters Voice-nál.

Len Hughes munkássága ismert a lemezgyűjtők körében, bár önálló biográfia, vagy diszkográfia eddig nem jelent meg róla. Kevesen tudják, hogy az 1936. nyarán ideérkezett és haláláig (1971 08.09. Budapest) nálunk működő művész letelepedése milyen véletlennek köszönhető. Len 1935-től Monte Carlóban játszott Serge Glyckson altszaxofonos nemzetközi zenekarában. A remek szerződésnek volt egy nem elhanyagolható hibája: ugyanis szobatársa, egy ma is a nemzetközi élvonalban számontartott színesbőrű amerikai harsonás, szabadidejében meglehetősen farsangi életet élt. Nemsokára már nem tudta eltitkolni, hogy szifilisszel fertőzött, a zenekarvezető pedig nem volt hajlandó másik szállást biztosítani valamelyiküknek. Így esett meg, hogy a kétségbeesett trombitás titokban németországi ügynökéhez fordult, akinek első ajánlata Budapestre szólt, így valósággal idemenekült.

Vig György játékát és énekét jónéhány hanglemez hanglemez őrzi, de jazz szólójátékáról mindössze 3 hangdokumentum maradt. Ebből kettőt Zágon Ivánnak köszönhetünk, aki Vig Györgyöt atyai barátjának tekintette. Vig gyakran vitte magával különböző fellépésekre testvérével, Zágon Györggyel együtt. György, aki dobos és gitáros volt és akit alighogy felvettek a Zeneakadémiára, 1944 karácsonyán, Budapest ostromakor aknatűz áldozata lett. Ugyanakkor bátyja is életreszóló sérülést szenvedett.

A jazztörténetünk szempontjából jelentős két magánfelvétel 1942-ben készült. Vig György klarinéton, Zágon Iván zongorán, Zágon György játszik (30 cm.-es Decelith lemez)[a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában]

A oldal W.C.Handy: St.Louis Blues
B oldal N.LaRocca: Tiger Rag

A jazz iránt érdeklődő lemezhallgatóknak bizonyára feltűnt, hogy a legjobb kvalitású muzsikusok hagyatékában milyen gyakori - mint jelen esetben is - hogy nincs bőgő. Legtöbbször itt ütköztek a művészi és üzleti szempontok, a megrendelő szak annyit látott, hogy így egy fő (a bőgő) költségeit meg lehet takarítani.

Mert azt senki sem hiheti, hogy a Solymossy-Beamter, a Szabó-Beamter duó, vagy a Fóthy-, később a Fáy zenekar a Bristol szállóban ne igényelte volna a – mai fülünkkel nélkülözhetetlennek tűnő - bőgőt. Hogy ez a szemlélet még a 60-as években is élt, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a hallatlanul népszerű Garay Attila quartet szerződését meghosszabbította volna a budai Gellért Hotel vezetősége, ha hajlandók lettek volna megválni a bőgős ifj. Pege Aladártól.

A zenészek gondolkodása és a közönség igénye is gyökeresen átalakult az elmúlt 40-50 év során. Számtalan hosszú magánbeszélgetés után kiderült, hogy Vig György legalább annyira büszke saját slágereire, amelyeket a rádió sugárzott, hanglemezeken rögzítettek és mindig fütyülték az utcán (pl. Veled vagyok még gondolatban…, Tudom, hogy visszajössz…, Pittypalatty, stb.), mint például hangszeres technikai tudására, improvizációs adottságaira, a nemzetközileg is rangos Tiger Rag klarinétszólójára, a Shaw klarinétversenyre, esetleg a 9 éves Tomi fiával Bécsben felvett, Mopex big band által kisért dobszólójára, ahol ő is a big band tagja volt.

Visszatérve Vig György életútjára: az 1942-es St.Louis Blues és a most következő [a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában] 1946-os évjáratú Pippo felvétele közötti években volt munkaszolgálatos és megjárt egy német koncentrációs tábort. Hazatérve hamar bekapcsolódott a zenei életbe. Koncert- és revűműsorokat szervezett, folytatva a 40-es években megkezdett, a Zeneakadémián és a Városi Színházban rendezett Igazi jazz című sorozatot és újjászervezte az 1944-ben szétszóródott zenekarát. A Vig György által vezetett zenekar előélete további feltáratlan pontokat jelent a magyar jazztörténetben. Ehhez ismét egy kicsit vissza kell mennünk időben..

1934 körül feltűnést keltett Pesten a Brighton Boys nevű együttes. Tagjai:

Heinemann Ede trombita (1907-ben született, Heinemann Sándor öccse, aki kivándorolt Kanadába és semmilyen adat sincs róla)
Környei Kálmán (altszaxofon,klarinét)
Kerekes Béla (tenorszaxofon, klarinét)
Künstler Tibor (tenorszaxofon, klarinét)
Perlaki József (harsona)
Demény (Dausch) István ?
Kempf István (zongora)
Obendorfer Árpád (bőgő)
Tóth Imre (dob és ének)

Amint a Magyar Muzsikaszó 1935 04.01-i, itt mellékelt fényképes cikkéből kiderül, Heinemann Ede zenekara két kimaradó muzsikus (Künstler és Demény) kivételével azonos a Brighton Boys-szal.

Alig változott az összeállítás, amikor Arizona Band néven léptek fel. Az önálló Vig György zenekar pedig kisértetiesen hasonlít az Arizónáéhoz és a „Kis” Heinemannéhhoz, akinek a helyére most Szepesi György trombitás került. A többi muzsikus:

Zsoldos Imre (trombita, új tag)
Perlaki József (harsona) és a ritmusszekció:
Kempf István (zongora)
Obendorfer Árpád (bőgő)
Tóth Imre (dob), 1933-34 óóta együtt voltak, csak egy Czanner ? / nevű gitárossal bővült.

A Vig György harmadik jazzfelvételeként említett röntgenlemez új, 11, vagy 12 tagú saját zenekarával, 1946 08.31-én készült. A 3 trombitás közűl, csak Szepesi György neve ismert, harsonán Perlaki József játszik. A szaxofonkóros: Vig György, Környei Kálmán, Felker Gyula és időnként Scheer "Pubi" Ede. A zongorista valószínűleg Kempf István, bőgőzik Obendorfer Árpád, dobol Tóth Imre.
Egy eddig azonosítatlan gitáros, egy kíváló szólóval jelentkezik. A jazzigényű előadás őrzi Felker Gyula eddig ismert egyetlen tenorszaxofon- és Vig György harmadik klarinétszólóját.[a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában]

Gorni Kramer: Pippo (Pippo con la so)

Az összeállításban szereplő bőgős, Obendorfer Árpád egyidejűleg szintén újjászervezte saját - akkor még gyakran jazzt is játszó - együttesét, a Magyar Revü Zenekart.
Vig György 1948-tól 1956. novemberéig a Magyar Rádió Tánczenekarának tagja volt. Ekkor családostól (hivatalos engedéllyel) kivándorolt az Egyesült Államokba. Ott Tomi fiával és a zongorista Zorándy Zoltánnal triót alakított. Fia hamarosan önálló pályát kezdett. Vig György amerikai évei alatt, a kivándorolt magyar muzsikusok (Zorándy, Havas György - harmonika, Filu - klarinét, szaxofon, Lakatos "Kuka" Géza - bőgő, Bacsik Elemér - gitár és hegedű, Babai Elemér - hegedű) mellett, játszott egyebek között a Billy May-, és a Mantovani zenekarban. A 70-es évek közepétől idejét Európa és Amerika között megosztva ingázik, főként festéssel és műkereskedelemmel foglalkozik.

4.Egy titokzatos zongorista-zenekarvezető. Malcsiner Béla.

Malcsiner Béláról alig rendelkezünk valamilyen adattal. Az idősebb muzsikusok szerint jó érzékkel- és ízléssel zongorázott jazzt és különösen jókedélyű, bohém ember volt. Zsoldos Mari jóvoltából rendelkezünk 2 fényképpel róla és 7 tagú zenekaráról, amikor 1938. telén a svájci Arosában, a Hotel Tshuggen bárjában léptek fel, Malcsiner zongorázott, Chappy dobolt, Zsoldos Ernő trombitált, a klarinétos, szaxofonos, gitáros és bőgős ismeretlen.

A második róla szóló híradás zenekaráról 1941-ből való, amikor triója a Prince of Welles bárjában szerepelt, Brock Norbert organola és trombitajátékossal és Tabányi Mihállyal, aki főként bőgőn játszott és csak időnként harmonikázott. A Magyar Zenei Almanach 1944-es kiadása a vezető jazz zongoristák közé sorolja. A háborút követően Svájcban telepedett le. Játékát mindössze egy 1943. nyarán készült, az Angol Parki színpadról közvetített rádióműsorból fölvett röntgenlemez őrzi, amelyet egy ismeretlen amatőr örökített meg.
Lew Pollack: That’s A Plenty (csak a téma középrészét játsszák és arra improvizálnak.)
Malcsiner Béla zongorázik, Brock Norbert organolán játszik, a dobos ismeretlen.[a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában]

Befejezésül és összegezésül:

Ez az összeállítás csak egy kis részét tudja bemutatni az eddig előkerült jazzt, vagy jazzes tánczenét tartalmazó magánlemezeknek. A rendelkezésre álló további kiadatlan zene között van jónéhány big band (Holéczy, Kelényi, Magyar Revü Zenekar, Magyar Rádió Tánczenekara, stb.), a kisegyüttesek és szólisták között pedig olyan muzsikusok, mint Solymossy Lulu, Herrer Pál, Zágon Iván, Radics Gábor (zongora és vibrafon), Balassa P.Tamás, Bacsik Elek, id.Pege Aladár, Ticho Tamás. Külön fejezetet jelent dr. Máday László, akinek - bár korántsem teljes - életműve: 17 éves korában, 1937-ben rögzített szólójátékától, a Piccadilly jazzegyüttes 1945-ös rádiószereplésének röntgenlemezén, az 1955-ös Hajdu Péter jazzlemezen keresztül, a Máday-ifj.Nagy együttessel és a Magyar Rádió Tánczenekara számára készített jazzhangszerelésekkel együtt meghaladja a 100 darab hangfelvételt. Ezek restaurálására, feldolgozására és publikálására is lesz talán egyszer alkalom.

Terjedelmi korlátok miatt is fontosabbnak tartottam, hogy az előző oldalakon felsorolt - és hangzó részletekben mellékelt [a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány Magyar Jazztörténeti Archívumában] - zenékhez kapcsolódó információkat és a kevéssé ismert muzsikusokról fellelhető életrajzi adatokat közöljem, minthogy egy adatsort, azaz száraz leltárt készítsek a rendelkezésre álló zenéről anélkül, hogy egyéb információk ne segítsék az érdeklődők tájékozódását.

Az ismertetett 21 magánfelvételből egy (a Tonalit kiadású Felülünk a Göncölszekérre) kivételével mind kiadatlan és zömében jazztörténetünk középső korszakából, az 1942-49 közötti éveket reprezentálják. A mellékelt fotók, prospektusrészletek segítenek abban, hogy azt a félmúltat, amelyet a hangzó dokumentumok képviselnek, közelebbnek érezzük magunkhoz. A régesrég megálmodott jazzlexikon-, vagy rádióelőadás szövegeinek olvasásakor gyakran gondoltam arra, hogy ma milyen hatalmas információmennyiség (lexikonok, biográfiák, katalógusok, zenei összkiadások, Internet, stb.) áll rendelkezésre és 1944. telén bujkálva, milyen kevés információs morzsából készítette pl. Pál Sándor jazzlexikonját, vagy 1945-46-tól az ismeretterjesztő műsorait.

A Magyar Jazzkutatási Társaság örömmel venné, ha pl. a fotókon szereplő ismeretlen muzsikusok azonosításával, további ismeretlen hangfelvételekkel, vagy bármilyen apró adattal segíteni tudná az olvasó az összeállítók munkáját.

Jazzkutatás CD-ROM 3, 1999. szeptember